Ezt a munkát nem lehetne elvégezni a gyülekezet, a közösség támogatása és szerepvállalása nélkül – mondta lapunknak Esztergály Előd Gábor
Olyan ajándékai vannak az Úristennek számomra, amelyek folyamatosan megerősítik a hitemet – mondta el a lapunknak adott interjúban Esztergály Előd Gábor, aki immár tizenkét esztendeje vezeti lelkipásztorként a Csömör-Nagytarcsai Református Missziói Egyházközséget, és időközben nemcsak templomot épített, akárcsak egykor szépapja, Esztergály Mihály, de a gyülekezeti lapot is szerkeszti, kulturális-művészeti programokat szervez, és aktívan vesz részt a nagyközség mindennapjaiban. Mint mondta, az elvégzett munka és az elért eredmény tekintetében úgy élte meg ezt a tucatnyi évet, mintha legalább kétszer annyi lett volna.
– Mit jelent az Ön számára Csömör?
– Fiatalon, még talán húszévesen egyszer jártam Csömörön a horgásztónál pecázni egy barátommal, és azt hiszem, a Zöld Fába is beültünk ebédelni, de nagyjából ennyi emlékem volt Csömörről, mielőtt tartósan idekerültem volna. Én 2010-ben jöttem a nagyközségbe, amikor Szabó István református püspök kinevezett missziós lelkipásztornak, azóta vagyok Csömörön lelkész, tehát immár tizenkét esztendeje, így hát a helyi kötődéseim is időközben alakultak ki. Ezek nyilvánvalóan sokrétűek és sokszálúak, de a legfőbb kötődést mindenképp a gyülekezet jelenti. Az a testvéri szeretet, amellyel egykor fogadott a gyülekezet, nem szűnt meg, ma is megtapasztaljuk a családommal együtt. Ahogyan telnek az évek, a kötődés egyre szorosabb.
– Hogyan sikerült közben egy ilyen gyönyörű nyomot hagyni a település életében, mint A Magvető Háza?
– Amikor 2010-ben a csömöri gyülekezet önálló egyházközséggé vált – korábban ugyanis a kistarcsai gyülekezet egyik szórványa volt –, akkor kapta meg a lehetőséget arra, hogy saját lelkipásztora legyen. Nyilván a templomépítés a leglátványosabb, bár én hasonlóan jelentősnek érzem a gyülekezet épülését, építését is. Tehát itt egy nagyon komoly háttérmunkát folytatunk, amit értelemszerűen nem egyedül végzek, hanem elsősorban az Úr támogat ebben, másodsorban pedig mindazok, akik a kezdetektől fogva szolgálnak akár presbiterként, gondnokként, vagy akár gyülekezeti tagként. Együtt építettük fel ezt a közösséget. Nagyon nagy munka van a háttérben, hogy minden szép rendben legyen, hogy megjelenjen a gyülekezeti újság, hogy elkészült az új honlapunk, ahol hihetetlen mennyiségű tartalmat találhatnak a látogatók. Az ember sokszor csak azt látja, ami a szeme előtt van, s aki ilyenben még nem vett részt, talán nem is tudja felmérni, hogy milyen nagy munka ez. Csak sejteni véli…
– Mennyire aktív a közösség?
– Nem is lehetne elvégezni ezt a munkát a közösség támogatása és szerepvállalása nélkül. Egy gyülekezet abban különbözik minden más egyesülettől vagy vállalattól, minden más közösségtől, hogy itt csak akkor érhetünk el növekedést, ha az alapvető emberi kapcsolatok rendezettek és rendben is vannak. És itt elsősorban a szeretetre gondolok. Határozottan ki merem jelenteni, hogy amíg szeretetkapcsolat van a gyülekezet és a lelkésze, a presbiterek és a gyülekezet, a presbitérium és a lelkész között, addig tud jól működni egy ilyen közösség. Addig vannak eredmények, addig van öröm. Amint a szeretet elhidegül, vagy megszűnik, attól kezdve egy rohamos fogyás, rohamos pusztulás lesz tapasztalható. Amíg egy vállalat működni tud szeretetkapcsolat nélkül is, és képes közben hasznot is termelni, eredményeket tud produkálni, sőt, akár világvezető céggé is kinőheti magát mindenféle személyes kapcsolatok nélkül, addig egy gyülekezet nem. A válaszom tehát az, hogy igen, aktívan jelen van a gyülekezet a munka minden szegmensében, jelen van a szeretetével, az imádságával és a kétkezi munkájával meg az áldozatával is.
– A művészetekhez való kötődése honnan ered?
– Édesanyám az operettszínháznál volt primadonna még a hatvanas években. Akkor hagyta ott a színházat, amikor a nővérem 1974-ben megszületett, de a zenétől és az énekléstől ezután sem távolodott el. Tulajdonképpen nyugodtan mondhatom, hogy az anyatejjel szívtam magamba a zenei kultúrát. Ez a nyitottság mindvégig megvolt bennem, még úgy is, hogy én nem tanultam komolyan semmilyen hangszeren. Zongoráztam és furulyáztam egy kicsit, de nagyon szeretek énekelni, ám egyiket sem kimagasló módon. Mivel azonban a templomunknak van egy ilyen nagyszerű adottsága – szándékosan terveztettük így –, hogy alkalmas koncertek megtartására, ezért szeretnénk ezt kihasználni. Azon túlmenően, hogy nekem személyesen van egy ilyen családi kötődésem a zenéhez, nagyon fontosnak tartom azt is, hogy a kultúra a keresztyén missziónak az eszköze legyen. Ez nem újkeletű dolog, nem én találtam ki, viszont itt az agglomerációban erősen korlátozottak a lehetőségek arra, hogy egy gyülekezet az önfenntartás mellett anyagi gyarapodást érjen el a miszszió érdekében. Ezért, amikor a templomot terveztük, azt találtuk ki, hogy legyen alkalmas koncertek, előadások megtartására is. Ez legyen a mi egyik missziós eszközünk itt az agglomerációban, amellyel megszólítjuk az Istenkeresőket és növekedést érhetünk el, betöltve Krisztus missziói parancsát. Az idén már két komolyzenei koncertünk volt, június végén pedig a Pest megyei önkormányzat támogatásával egy háromnapos komolyzenei koncertsorozatot szerveztünk. Július 18. és 22. között pedig hittanos színjátszó tábort szervezünk a Vígszínház színművészeinek bevonásával. Egy-egy bibliai történetet dolgozunk fel a fiatalokkal úgy, hogy az a hitüket, a lelküket és a személyiségüket is formálja, fejlessze, erősítse.
– Milyen út vezetett Csömörig, mivel foglalkozott, amikor még csak horgászni jött ki ide, a nagyközségbe?
– Apai ágon evangélikus családból származom, anyai ágon pedig reformátusból. Apai ágon évszázadokra visszamenően több evangélikus lelkész is volt a családban. Mind közül az egyik legkiemelkedőbb Esztergály Mihály, aki a Pest megyei Péteri és Csomád lelkipásztora, evangélikus esperes volt. Az ő szolgálatához kötődik a péteri evangélikus templom megépülése, ahol még ma is ápolják szépapám emlékét. Csomádon az általános iskola és egy utca is el van nevezve róla. Elmondhatom magamról, hogy Isten kegyelméből én lehettem a második Esztergály, aki templomot építhetett, és ezért nagyon hálás vagyok az Úrnak. Az, hogy végül mégis inkább az anyai református ág érvényesült az életemben, azzal magyarázható, hogy nálunk édesanyám képviselte azt a hitvalló, szeretetteljes, alázattal Isten felé forduló keresztyén példát, amely engem is megragadott és az Isten útjához vezetett. Ez az anyai lelki örökség akkor teljesedett be, amikor huszonhét évesen – közgazdász vállalkozóként – Isten egy igén keresztül elhívott lelkipásztornak. Soknak tűnhet hat év nappali tagozaton a teológián úgy, hogy mellette dolgoztam és a családommal is foglalkoztam, de Isten végigsegített ezen az úton, és egy pillanatra sem éreztem megterhelőnek. Harminckét éves koromban végeztem, és Szadára kerültem, az akkori Északpesti Református Egyházmegye espereséhez beosztott lelkészként. Még egy évet sem töltöttem ott, amikor 2010- ben kaptam egy felkérést, hogy vállaljam el az önállóvá váló csömöri és nagytarcsai gyülekezetek pásztorolását. Szeptembertől mint egyházmegyei beosztott lelkész kezdtem a szolgálatot, december elsejétől pedig már mint hivatalosan kirendelt missziós lelkipásztor.
– Milyen érzés ma csömörinek lenni?
– Csömörinek lenni jó érzés. A településhez egyre mélyebben kötődöm, bár csak négy éve lakunk itt. Ahogyan az idő telik, egyre jobban csömörinek érzem magam, amihez hozzájárul az is, hogy vannak már nagyon megérintő történeteim is. Például néhány évvel ezelőtt a születésnapomon ahogyan hazaértem, egy bordó fotellel fogadott a családom és gyülekezetünk gondnoka. Soha sem fogom elfelejteni, ahogyan a bútort körbeállva kérdezték, felismerem-e azt? Kiderült, hogy ez az én mezőberényi református lelkipásztor nagyapámnak, Lipcsei Gábornak a fotelje, amelyben kisgyermekként én is számtalanszor ültem. Amikor ő meghalt, a gyermekei az összes bútort elárverezték, és egy olyan mezőberényi lakos vette meg ezt a fotelt, aki később, tizenöt-húsz évvel ezelőtt ideköltözött Csömörre. Amikor ez a Mezőberényből elköltözött csömöri lakos megtudta, hogy Lipcsei Gábor unokája szolgál a településen lelkészként, akkor azt mondta, hogy ez a bútor engem illet meg. A feleségem és a gondnokunk felújította, és azóta is itt van az irodában. Ilyen ajándékai vannak az Úristennek számomra, és ezek a különleges élmények is segítenek abban, hogy minél jobban csömörinek érezzem magam.
